Hello, hello ujra itt vagyok!!

ahogy Ákos is énekelte ...

Elmúlt hét csütörtökön elvittük Jázmint Zilahra, hát olyan hóviharba kerekedtünk, hogy olyan volt mint egy rémálom. Már az útat sem láttuk, csak a szélét, és azon voltunk, hogy oda ne kerüljünk. De ISten megőrzött és mindenbaj nélkül megérkeztünk Zilahra este 11kor, hogy aztán péntek d.e induljunk csak mi ketten Attyval Tokajba. Gyülekezetünk szervezett az elöljáróknak egy hétvégét, de mások is résztvehettek. 30an voltunk, és testi lelki felüdülés volt ez nekem. Tavaly is voltunk és épp megjegyeztem, hogy azóta nem aludtam végig egy éjszakát, hát most kettőt is végigaludtam, mivel nem volt ott Jázmin, hogy ébreszgessen valami miatt éjjel. De nem ez a legfontosabb dolog, hanem hogy lelkileg nagyon felfrissülve és mondhatni megujjulva jöttem, jöttünk haza. MAjd a következő blogbejegyzésekben részletesebben irok minden témáról ami elhangzott, mert szorgalmasan jegyzeteltem :) Nagyon jó volt a program beosztás is, mert napközben volt idő sétálni, wellnessezni, (szauna, jakuzzi, úszómedence). Ott volt a laptop velem, jegyzetelés miatt, de másképp nem sok idot töltöttem előtte, inkább mással foglalkoztam. Jó volt olyan embereket mégjobban megismerni, akikkel másként nem adatik idő vagy alkalom erre. Vasárnap a "morzsaszedegetés" (mindenki elmondta, milyen gondolat fogta meg leginkább) után indultunk is vissza Zilahra. Anyuék nagyon finom ebéddel vártak, és hát Jázmin is várt már az édesem. Nagyon jó kislány volt, de ahogy anyosom mondta, vasárnap reggel már "anya,anya" ezzel ébredt. Hát elis kezdett sirni, amikor látta, hogy ujra utnak indulunk, igyhát magunkkal vittük, ugyanis Eunikáék vártak vacsorával. Előbb megálltunk egy néhány percre az imaháznál, jó volt röpke pillanatra találkozni Evódiával, (köszi Evó a figyelmességet) és Hildával. (Örültem, hogy végre személyesen is megismerhettem Hildát)

A vacsora Eunikáéknál külön élmény volt számunkra, nagyon finomat készitett, és a joghurt torta sem maradt el, még másnapra is jutott belőle. Köszi Euni! Jó látni, hogy Isten áldása megnyugszik a életükön, és szeretik egymást és Istent!

Hétfőn délben aztán hazafele vettük az iramot. Megis érkeztünk kora délután, aminek Sparky kutyánk örült a legjobban :)) Mostmár ujra itthon. Rengeteg élménnyel gazdagodtunk, és nagyon hálásak vagyunk Istennek mindenért. Dióhéjban ennyi a hétvégéről!

SDG

A hegyekre emelem

"Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segitségem. Az én segitségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és földet. - Zsolt: 121:1-2 (régi ford.)

Izráel, ahol a Bibliát írták, igazi 'dombvidék'. Mindenütt hegyek és dombok emelkednek. Valójában a Biblia azt írja, hogy 'felmenni Jeruzsálembe', 'a hegyen épített városba'. A Szentírásban mindenütt utalások vannak ezekre a hegyekre és dombokra, és bátorítás hangzik az izraelitáknak, hogy 'tekintsenek fel' a hegyekre, és nézzenek fel a mennyre.

A tanitványok mikor felemelték tekintetüket, látták a feltámadt Krisztust, amint 'felemelkedett' Atyjához a mennybe. Azt olvassuk, hogy amikor Jézus Krisztus visszatér, a felhőkben jön, és ugyanúgy érkezik vissza, mint ahogy itthagyott bennünket. A fölfelé tekintés az emberek figyelmét elvonja földi körülményeiről. Megváltoztatja a távlatot.

Ha valaha utaztál repülőgépen, akkor tudod, hogy a földön lévő dolgok látványa egészen más, mint lent a földön. A holdon és az űrben a földről készitett képek egészen másként mutatják a földet, mint ahogy elképzeljük, amikor rajta vagyunk. Ilyen távlatot akar Isten nekünk adni önmagunkról. Amikor Istenre nézünk önmagunk és körülményeink helyett, megváltozik a perspektívánk.

Ne vessz el az életkörülményekben. Tekints a hegyekre, hogy megnyerd Krisztustól a vezetést. Tartsd szemed a keleti égbolton: 'emeljétek fel fejeteket, mert közeledik megváltásotok ideje'.(Luk: 21.18)"

Billy Graham: Szemeimet a hegyekre emelem - Elmélkedés az év minden napjára
SDG

Esős az idő, de

az élet ritmusa folytatódik tovább... ma is tanitási nap volt, de nem szeretek ilyenkor sokat vezetni. Nem is azért mert esik az eső, inkább azért mert sok sofőr ilyenkor túúúl óvatosan vezet, és lasssan. Aztán azzal hogy előzni kell őket, megnehezitik a vezetést.
Ma is nagyon ügyeskék voltak a diákok... annyira örülök, hogy szorgalmasan gyakorolnak, merthát a zongorázásnak ez az egyik titka. És annak is nagyon örülök, hogy tudom motiválni őket... aztán hazajöttem, és neki álltam Mákos gubát késziteni. Igazán ez egy magyar desszert, Erdélyben nem hallottam róla. Nekem naagyon édes, ha még készitek, csak fele ennyi cukrot teszek bele. Hát nem fog a kedvenceim közé tartozni, de néha elfogom késziteni. El is telt a nap, és várom a hétvégét. Az jó program dús lesz, de majd ha elön a beszámoló ideje akkor mindent leirok... mostmár csak bepottyanok az ágyba és ennyi. Vége a mai napnak is!
SDG

Kedves blogtársaim,

mivel mind a szebbik nemet képviselitek, szeretnélek köszönteni márc 8 alkalmából egy szál rózsával. Ez a fajta a kedvencem, ezért is választottam. Hát Boldog Nőnapot és még boldogabb vasárnapot kivánok mindenkinek! Sok szeretettel: Tündi

Az élet ritmusa

Úgy tapasztalom, hogy ahogy a zenében is a zeneszerzők megadják, hogy Moderato-ban, Allegrettóban, vagy egyébb ritmusokban játszodjuk el azt a bizonyos zenedarabot, ugy az életnek is megvan a maga ritmusa. Van amikor gyorsabb, van amikor lassúbb.

Jelenleg a mi (családunk) életritmusa olyan közepesnek minősíthető. Járunk dolgozni, neveljük Jázmint, és időnk legtöbb részét az ő nevelése tölti ki, persze nem utolso sorban a gyülekezeti élet is beletartozik ebbe a ritmusba. Volt amikor túlpörögtünk (főleg én), és lelki kimerültség lett a következménye, amiről már irtam régebb. Emiatt óvatosabbak vagyunk, mennyire vállalunk fel feladatokat. Nagyon igaz amit a Nagykonyv ir: Mindennek megvan a maga ideje! Jelenleg életünkben a sorrend: Isten, (és az ő akaratában való élés), család, (merthát csak egymásra számithatunk, ezért egymást kell vezessük, segítsük, stb) majd a gyülekezet (az itteni gyülekezeti élet megélése, és ottani zenei szolgálat), majd a társadalom (nem hivő ismerősök, kisdiákok stb)... Hogy mi volt tavaly azt tudom (pörögtünk, mint a titirez), most mi van azt is tudom, (próbáljuk egyensúlyba tartani életünk sok területét), hogy mi lesz jövőre, azt már nem tudom, de remélem egy kicsit több időnk, magunkra, gyülekezetre. Ezt igazán csak azok értik akik benne vannak. Van olyan felfogás, hogy hát a gyereket hurcolhatni lehet mindenféle rendezvényre, programra, én tisztelem ezt a meglátást, de saját véleményünk nem ez.

Ma arról olvastunk Attyval, Móz. könyvéből, hogy a nép elkezdett zúgolodni, és akkor Mózes ráütött a sziklára 2x, és viz jött belőle. Nekem a tanulság az volt, hogy az az ember aki csak a jelenben él, az vagy zugolodni fog, vagy dőzsőlni, azon az alapelven: együnk igyunk, mert holnap ugyis meghalunk. De ha látjuk a múltunkat (tele kegyelemmel és csodákkal) és tudjuk merre tartunk (mennyei Kánaán felé), akkor a jelenünk nem lehet pillanatnyi érzelmekkel teli, hanem hálaadás és reménység együtt, mint 2 szólam szólal meg a jelenben is. Múlt, jelen, jövő, ez mind az Úrnál van, és ami nekünk jövő, Isten már múltnak tekintheti.

SDG

H.cs. (azaz házicsoport)

Ez a kis házicsoportunk. Minden kedden találkozunk, és nagy áldás számomra ide járni. Szeptember óta házicsoportok is gyülnek hetente egyszer. Ez része a gyülekezeti életünknek. Hű, nem vagyok büszke erre a képemre, mert épp a számba egy sajtos kifli, de annyira látszik, hogy jól érzem magam itt, hogy ennél jobb bizonyiték nem is kell. Majd egyszer irok többet is erről a szuper kis csapatrol.

Márc. 1-i bizonyságtétel:

Gyülekezetünk egy része, egy menyegzőn :)

Amint zenélünk, de azóta már jobb zongorán játszom... és az utolsó képen az egész dics. csoport:)

Gyülekezetbe jártam már kiskorom óta, szüleimnek ez volt természetes így hát nekem is. Nagyon fegyelmezetten kellet ülni. Volt hogy vasárnap reggel 9-1.30ig is eltartott. Ezért olyan is volt, amikor, minden csilláron megszámoltam minden égőt, vagy minden dísznek a körvonalát kívülről tudtam... Mert hát beszélgetni nem volt szabad . Ami azonban lekötötte a figyelmem az éneklés volt. A zenei élet gazdag volt Brassóban, énekkar, pengetős zenekar, ifi szolgálatok, gyerekszolgálatok, na de a közös éneklés - az nagyon nem tetszett. Lassan énekeltük harmónium kísérettel, vagy ha volt kedve Pista bácsinak, akkor felült a nagyorgonába. De úgy húzták-nyúzták a drága szép énekeket, hogy már 8 évesen megjegyeztem apukámnak, hogy unalmas az éneklés. - Nincs benne élet! - mondtam
- Jól van az úgy, fiam! (mert mindig így szólított), adjunk hálát, hogy van ki zenéljen!
12 éves koromban megtértem, és egyből be is vontak az ifinél zenésznek. Aztán mivel elvégeztem egy kis karmester kurzust, gondolták egyesek, jó lesz ha bevonnak az énekkarvezetésébe is. De annyira nem éreztem magam készen rá. Igaz, hogy zongoráztam már 5 éves korom óta, és megtérésemtől kezdve is, amikor zongoráztam énekeltem, mintha Isten jelenlétét szinte tapintani tudtam körülöttem... de mégis, legyek orgonista, és karvezető... nahát ez nagyon nagy kihívás volt számomra! De hát úgy-e a szülők is istápoltak, hogy mégiscsak jó lenne elvállalni, sok ima után belevágtam. Közben is volt sok harc... ugyanis a fiatalok közt többen voltunk akik rájöttünk, hogy lehet vezetni az éneklésben a gyülekezetet, nahát ez nem mindenkinek tetszett. Így volt egy bácsi, akinek jó erős volt a hangja, és tudatosan, húzta vissza az éneklést, olyannyira, hogy már a lelkipásztor megállította a zenélést, és azt mondta: Vagy énekeljünk együtt vagy hallgassunk! Másik bácsi azt mondta, hogy az nem jó zene, ami a lábunkat is megmozgatja (ritmusos), csak az jó zene ami a szívet mozgatja meg! Láttam, hogy nem lesz egyszerű, de Istennel és a pásztorunk és felesége bátorításával folytattam.
Angliában végül még jobban elmélyült bennem az elhívás... Isten szolgálatában zenészként... ezért is jelentkeztem a Zene - Teológia szakra Nagyváradra. Érdekes volt látni, hogy már erre az időre, kipofozódott a zenei élet Brassóban - és majd volt is ki folytassa amit elkezdtünk... Ekkora már Váradon kértek fel ugyanerre a feladatra, hogy a régit újítsuk fel egy kicsit és - ha nem is volt könnyű - Isten vezetésével most már ott is rendbe van az éneklés, ha lehet ezt mondani. Messziről sem szeretném azt állítani, hogy ezt én végeztem, de annak örülök, hogy használt Isten mindkét helyen, hogy elkezdődjön valami. És most itt szolgálok a Trinity gyülekezetben - és itt már olyan értelemben van könnyű dolgom, hogy itt már van társam is, aki a férjem is egyben, és most ő az én vezetőm is.
Pontosan emlékszem arra az alkalomra, amikor Isten elhívott erre a szolgálatra, és amikor kézrátétellel imádkoztak értem ... és ha bár egy néhány évig le is "tettem a lantot", nagyon örülök, hogy újra szolgálhatok, és engedelmeskedhetem abban az elhívásban amit Isten rám bízott. Itt most egy nagyon fontos gondolatot szeretnék elmondani, ami még az elhívásomkor fogalmazódott meg bennem: Ha a világ az ördögnek és a világfiainak képes színvonalas és jó zenét adni, akkor még inkább Isten - ne érdemelné meg, hogy színvonalasan énekeljünk, zenéljünk és dicsőítsük őt? Dehogynem!!! Hát ami rajtam áll, ezt próbálom teljesíteni erőm és képességem szerint.
Befejezésül egy igaz történetet szeretnék megosztani veletek:

A 23ik Zsoltár általában mindenkinek ismerős. Így volt ez egy kis faluban is, ahol egyszer történt egy istentisztelet alatt a következő: egy tanult tanárember kiment és szépen elmondta a 23ik Zsoltárt. Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.... Miután befejezte, a pásztor szólította a következő szolgálattevőt: Kitipegett bottal egy idős bácsi, és szinte szégyenkezve mondta, hogy hát ő is a 23ik Zsoltárral készült. És elkezdte mondani... mikor odaért ... " és botod megvigasztal engem"... könnybe lábadt a szeme, és onnan sírva fakadva fejezte be a 23ik Zsoltárt! Végül helyre ment, ekkor hirtelen felállt a tanárember és szót kért... "Kedves testvérek! - mondta, én lehet hogy ismerem a Zsoltárt de a testvér - az idős bácsira mutatva - ismeri a Pásztort!!
Kívánom, hogy mindenki ismerje meg a Pásztort személyesen! Ámen.

http://www.trinity.org.hu/

SDG