Hideg januári reggel volt, mikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.
Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett.
Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket.
A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.
A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.
Ez egy igaz történet! Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben, egy alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a szépséget, megállunk-e hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.
A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?
Megj. Köszi Gerda...
A Washington Post tette közzé 2007 ápr. 6án
Miután elolvastam az Úr Jézus szavai jutottak eszembe: Míg olyanok nem lesztek mint a kisgyermekek, nem mehettek be Istennek országába... nekem is jó lecke, hogy legyek nyitottabb az értékes dolgok iránt, úgy mint a gyermekek...
Legjobban az forgatta meg a fantáziánkat, milyen lehetett, hogy megfújták a riadót az egyik kürttel, elindult a nép keletről, ha másodszor fújtak riádot akkor délről. De ugyanakkor a gyűlést is ezzel jelezték, és ha Áron fiai (a papok) fújták a harsonákat, akkor gyülekezeti alkalomra hivást jeleztek. Gondolom én, zenész fejjel, hogy minden féle jelzésnek más melódiája volt, mert nem biztos, hogy a tábor legdélibb csücskének emberei látták, hogy most épp egy pap fújja vagy egy katona fújja a harsonát. 
Nagyon tetszett ez a szervezettség- ISten a rendnek Istene.
János szomszédunk: és unokái Bence és Panna (ők is szomszédok, Jázmin barátai:)
Ő Ibolya, János felesége...
Timi, Jánosék lánya és a két gyerek anyukája és kedves barátnőm...
Béla, Bence és Panna apukája, kreativitásban nincs gondja:) 
